A lángos, a tulipán és az utálat

Minap kislányaimmal lángost ettünk a Fény utcai piacon, a padon ülve, a főbejáratnál. Szerda délelőtt, napsütés, az én két kedves arcú gyerekem, cukiság faktor, két sajtos tejfölös lángos műanyagtálcán, retro feeling. Úgy tűnik, ennyi pont elég a felhajtáshoz. Piacon lenni jó, az embereket nézni jó, a Fény utcai piac üldögélős hangulatát mindig is szerettem. Sokan megnéztek minket, persze többnyire az idősek voltak oda a látványér. Sokszor szólítanak meg máskor is, rengetegszer kapunk kedves szavakat, de ez a lángosos figura az igazán ütős, ez most kiderült. Megállt egy bácsi, kötelező körök, szavak, mosolyok. Persze dicsérte a lányokat, az étvágyukat, a lángost. Nem volt kellemetlen, a lányok is kedvesen fogadták. Jó kedélyű, hetvenes éveiben járó nagypapa, öt unokával. Gratulációk, a “férjemnek” is, többszöri elbúcsúzás, de csak nem akart elindulni. Én nagyra becsülöm, ha megszólítanak, kiváncsi is vagyok mindenkire, és jó érzés kedvesnek lenni egy idegennel. Megbeszéltük, hogy az egészség és a humor a legfontosabb, és meghallgattam egy érdekes történetet az emberi természetről. Néha hozzám szólt, néha a lányokhoz, nem nagyon sikerült hazaindulnia. Mozdult a lába,villant a szem, és jött az újabb megosztandó gondolat. Néha komolyan elgondolkoztam, hogy kiöregedett humoristával van-e dolgom. Csatlakozott egy néni is,idősebbnek tűnő, de erős, tiszta tekintetű asszony. Ő is beállt csodálni a lángost evő gyerekeimet, már együtt csevegtek/tünk. Ilyenkor tisztán érezhető, hogy mennyi örömöt okoz pusztán az, ha egy gyerekre néznek. Nyilván egy idős embernél erre rárakódik a saját gyerekek, unokák, és a velük megélt idő emléke. Mi meg bírjuk, néha ajándék, néha teher, bár tudom, hogy lehetne bármelyik másik anyuka, és bármelyik másik két gyerek. Szóval egyre magasabban szálltunk, öröm, fiatalság, kedvesség, lángos. Szeretet, odafordulás, bölcsesség, kor. A bácsi mondta a néninek, hogy Szophoklész is megmondta már, hogy “Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb”, és nézik a lányaimat. Megkapó pillanat, a néniben is elindítja a gondolatot, hogy ezek után, hogy mondhatja azt valaki, hogy nincs Isten, hiszen nézzük meg a sok virágot, mennyi szín, mennyi forma. Épp ezt csodálta idefelé jövet a virágosoknál. Szeretem az időseket, szeretem a világ apró szépségeit észrevenni, tudatos jelenlét, a pillanat öröme. Imponál, ha Szophoklészről beszélgetünk lángosozás közben idegenekkel, és kedves a szívemnek, ha azt látom, hogy a városi térben is van mód ismeretlenül is összekapcsolódni… Mélységesen elszomorít (?), ami ezután jött…

”Nincs Isten,.. valakik ezt mondták, ..a kommunisták, büdös szocik,.. hogy is hívják, ..Ja igen, az a Bajnai,.. hogy mennyire utálom őket, gyűlölöm…” A bácsi, aki olyan hosszan nem tudott elszakadni tőlünk, gyorsan rákérdezett, haza felé megy-e a néni, és együttes utálatuk erejével, a kedvenc témára rátalálva eldöcögtek. Nesze neked világ szépsége, ember csodálatossága. Ebben számomra kevéssé érdekes az, hogy ki a gyűlöletük céltáblája, ennél sokkal izgalmasabb az utálatuk mindent elsöprő ereje, és az az energia, amit ebből nyernek. Teljes átváltozás pillanatok alatt, a szemem előtt. A koruk miatti tiszteletem még az övék, a többin gondolkozom. Elméláztam azon, vajon hány embert tart ma mozgásban az ellenszenv, az ellenségeskedés, az utálat, és milyen élet ez? Vajon miből van/volt több, utálatból, vagy együttérzésből? Tudom azt is, hogy összetartó, közösség formáló erő valami ellen küzdeni. Szerencsére a velem lévő két gyerek, ebből semmit sem értett. Én meg majd azt is elolvasom nekik az Antigonéból, hogy :

"KREÓN: Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?

ANTIGONÉ : Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.

KREÓN :Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.

ANTIGONÉ: De mégis. Hádész egy törvény szerint itél.

KREÓN : Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

ANTIGONÉ : Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?

KREÓN : Az ellenségből holtában se lesz barát.

ANTIGONÉ : Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.”

Nem tagadom, jól esett a lelkemnek, amikor az ötéves Kamilla a buszon visszaintegetett, és visszamosolygott a velünk utazó hajléktalan csapat egy tagjának. Ez az ember volt az, aki aznap a legőszintébb tekintettel mondta, előtte elnézést kérve (!), hogy “Asszonyom, ezek a világ legszebb gyerekei.”

Közben persze gondolkozom, hogy mit adjon át az ember a gyerekének a világról szerzett ismereteiből, józannak tűnő (elő)ítéleteiből. Dobtam már ki én is hajléktalantól kapott ajándék zsemlét, és fertőtlenítettem kezet utazás után. De mit mondanék, ha Kami megkérdezné, hogy mi ez a bűz.( Szerencsére nem kérdezi, mondja is, hogy látja, hogy szegény emberek.) . Mondhatnék-e többet, mást, mint hogy ilyen az ember szaga, az utca szaga,a szegénység szaga. Nem mindegyiküké. Magamnak meg mondjam azt, hogy ilyen az idős, magyar, budai ember lelke. Nem mindegyiküké. Melyik a bántóbb, a szag, vagy a gondolat? Én csak azt tudom, hogy jobban bírom a bűzt, mint az utálkozást.