Mommynity. Egy jó kis oldal a facebookon, amit szeretek olvasgatni, mert a Mommynity..

"Egy olyan anyaközösség, ami az elfogadásra épül.
Ahol senki sem tökéletes. 
Ahol senki sem kritizál. 
Ahol senki sem okoskodik.  
Tanács csak kérésre érkezik. 
Ahol valódi anyák a valódi arcukat mutatják. 
...."

Mindezzel nagyon szívesen azonosulok én is.

Egy hétig írásaikat az anyukáiknak ajánlották, amihez nagy kedvem lett nekem is.  Íme, az eredmény:

‪#‎anyákhete‬ - avagy mit írnék, ha az anyukámnak ajánlanék egy írást.

"Sokszor gondolom azt, hogy szinte minden, amit teszek, amiben hiszek, két dologra vezethető vissza. Vagy azért teszem, mert én is úgy szeretném csinálni mint ő, vagy azért, mert pont nem. 
Félelmetes és egyben csodálatos belegondolni, hogy létezett egy nő, akivel 21 éve nem találkoztam, mégis így hat a jelenlegi életemre is, és anyaságom által a lányaiméra is. "A szülés kitüntetett jelen, amely magával hozza a múltat és előrevetíti a jövőt." Szülésfelkészítőként posztoltam az oldalunkra ezt az idézetet, és beleborzongtam. Érdekes és varázslatos, Anyu, hogy a leendő unokáid petesejtjei már a magzati lét kezdeti időszakában kialakultak a testemben, amikor még meg sem születtem. Leendő nagymamaként benned fejlődtek leendő unokáid ősivarsejtjei. M., K. és B., akiket sosem láttál, így is kapcsolódtak a saját nagymamájukhoz. Múlt, jelen, jövő egy testben.
Mint írtam, a hatás, amit jelentesz számomra, számunkra, kettős, és ez a kettősség nem a jó és rossz kettőse. Inkább a hol vagy te, hol kezdődöm én körül forog. Nemrég beszélgettem egy készülő könyv kapcsán a szerzővel arról, hogy milyen volt a gyász időszakát megélni kiskamaszként. A beszélgetés közben elhangzott, hogy valamit biztos nagyon jól csináltál, addig, amíg velem voltál. Én is így érzem. Bár tanújává váltam a személyes életed tragédiájának is, ahogy anyaként álltál mellettem, az azóta is erővel tölt fel. Anyaként most, hihetetlenül felszabadító érzés arra gondolni, hogy gyerekként nem azt vizslattam, hogy mindent jól csinálsz-e, hanem csak élveztem azt, amit adni tudtál. Ami az életed vége felé része volt olykor a napjaidnak, a rengeteg munka, az alkohol, akár a vágy, hogy ezt az életet, így ne folytasd tovább, az nekem gyerekként mellékes volt. Anyaként az, hogy akartál, hogy szerettél, hogy laza voltál, hogy foghattam a kezed, hogy veled aludhattam sokáig, hogy elismerted az akaratomat, értékeimet, a kérdéseimet, hogy megvédtél, hogy kényeztettél, hogy ritkán mondtál nemet,hogy láttam, hogy mennyien szeretnek és számítanak rád, sokkal erősebben itt van, és volt ott.
Köszönöm, hogy igent mondtál rám, hogy megszülethettem késői negyedik gyermekedként. Két magzatodat előttem nem tartottad meg, így ezt nagyon-nagyon értékelem! 
A világ legjobb dolga volt ezek mellett a tesók mellett felnőni, akik egy percig sem éreztették, hogy nyűg lennék a hátukon gimisként, egyetemistaként, hanem szerettek, és ahogy mindenhova vittek magukkal, kinyitották számomra a világot, majd annyi szeretettel vettek körül, hogy nem is érezhettem teljességében a hiányod.
Köszönöm, hogy olyan értékek voltak számodra fontosak, mint a feltétlen elfogadás, a tudásvágy, a könyvek szeretete, és köszönöm, hogy úgy indulhattam ebbe a világba, hogy valami szépet és jót akarjak tenni. Hogy szeressek szeretni, és szeretve lenni.
Most látom persze, hogy van abban egy mély szomorúság is, hogy egy késői gyermek vállalásával próbáltál (szerintem) betölteni egy olyan űrt, ami a hivatás és párválasztás tökéletlenségéből (Apu, ez nem a te hibád volt), és egyfajta szeretetlenségből fakad. Remélem, hogy egy kicsit enyhíteni tudtam ezt az űrt, bár nem én választottam ezt a feladatot. De gyerekként nagyon jó volt ennyi felnőtt, és majdnem felnőtt között napocskát játszani. Amit az életedből nekem mutattál, az felhívja a figyelmem arra, hogy ne, vagy csak mértékkel vállaljak kompromisszumot párkapcsolat és hivatás választás, önkifejezés témákban. Ezt köszönöm! Persze kicsit csőbe húztál, mert azt is hozom, hogy ne dolgozzak annyit mint te, és mivel nem tudom, meddig leszünk együtt, élvezzem a mindennapok perceit a gyerekeimmel. 
És persze kényeztessem is őket, és legyek olyan laza és megengedő mint te, mert azt meg annyira jó volt megélni, de mindezt úgy csináljam, hogy több erőt maradjon élni, töltődni, mint neked. Ezzel a csomaggal most elvagyok egy ideig, és csak remélni tudom, hogy ebben a múlt, jelen, jövő egy testben szisztémában az a láncszem leszek, aki egyensúlyba hozza a működést. Vagy legalábbis haladok ebbe az irányba.
Nem tudom nem leírni, hogy ajándékként élem meg, hogy “egyedül” válhattam anyává, hogy nem kellett ütköztetni a mintáinkat, elgondolásainkat, és azt is, hogy megmenekültünk a nővé válásom esetleges konfliktusaitól, a kamasz évek veszekedéseitől. Persze az is lehet, hogy nem is veszekedtünk volna, és lazán veszed, hogy egyetemista anya leszek, hogy kapcsolatot bontok, újat kezdek, hogy hosszú évekig szoptatok, hogy nem nagyon alszanak nálad az unokáid, hogy nem házasodom, csak együtt élek, hogy keresem a helyem így 33 évesen is, vagy azt, hogy tervezek otthon is szülni még. Ezt már nem fogjuk megtudni.
Áldásnak érzem, hogy általad, és aztán nélküled kompetens, magában és a gyerekeiben bízó anyává válhattam úgy, hogy közben ezer kérdésem van az anyasággal kapcsolatban."

Azt persze egy percig sem tudom feledni, hogy mindez, csak az én képem az anyukámról, és a vele töltött évekről. Izgalmas lenne tudni, olvasni, hogy azok a nálam jóval nagyobb, de végső soron mégiscsak gyerek (majd fiatal felnőtt) tesók,  akik az elvárhatónál jóval nagyobb felelősséget vettek magukra, és befoltozták a kisgyermekkorom, mit látnak, ha visszanéznek. Én egy alternatív valóságot köszönhetek nekik.

és a tesóim választottjainak is, akik nyakig benne voltak mindebben. :)