Júniusban ezt írtam az oldalunkra:

"Újabb vetélés történet érkezett.
A sajátom. "

Azóta újra egy kisbaba növekszik bennem. Itt az ideje, hogy ide is felkerüljön a meg nem született testvérének története, ahogy akkor megírtam.

 "Sokat jár ez a mondat a fejemben, hogy
" Valami meghalt bennem." . Most az egyszer tényleg szó szerint érthetem, hogy meghalt bennem valaki.
Ő, aki meg sem született, de megfogant, amit most kivételesen nagyon korán megéreztem. Megérkezett belém és együtt éltünk majdnem két hónapig.
Egy teljes várandósságnak töredék része ez a 8-9 hét, de nap, mint nap megélve hosszú kapcsolat. Volt közös múltunk, és volt sok tervem veled, és persze a nővéreidnek is, kistesó.
Ébrény, ahogy írtak rólad az ultrahang leletben. Én nem lettem iktatva Viki helyett gravidaként, adtam időt magamnak, hogy jelentkezzem a "terhesgondozásra" .

Te, kedves kisbabám, életben voltál még két hosszú hétig, miután azt az ijesztő vérzést tapasztaltam. Nap, mint nap, csak egy kicsi vérzés, ami lehet normális, de hiába az ultrahangon mutatott szívhang, a megnyugtató jel, sok ez a két hét nekem. Sok az agyalás is, hogy kihez menjek. Nekem most nincs erőm várakozni, magyarázkodni, hogy miért nincs még kiskönyvem, orvosom, azt akarom, hogy kedvesen fogadjanak, és az " így szoktuk" rutinjával sem akarok találkozni.

Aggasztó ez a fáradság, feszültség és a fájdalom a hasban. Nincs ez így rendben.
És tényleg nincs, mert harmadszorra már nem dobog a szived. Gondoltam.
Azt kérdezik, hol csináltatom meg..??
Azt hiszem, sehol, nekik azt mondom, még átgondolom, köszönöm.
Művi befejezés..
Én nem akarom, hogy elaltassanak, a testembe nyúljanak. Megértem, ha más így dönt, de én ettől most rettegek.
Mivel ez nem egy vidám történet, most igazán fontos nekem, hogy méltón történjen az én testemmel, az én kisbabámmal, az én döntésemmel, amihez ti segítettetek.
Ti, ti kedves nők, lányok, akik a történetetek adtátok. Szavakat, emlékeket arról, milyen volt nektek elvetélni. Ez alatt a két hónap alatt is érkezett többetektől.
Írtatok arról, milyen volt, ha kórházban fejezték be, milyen volt, ha otthon vártátok a tisztulást. Milyen volt, ha dönthettetek, milyen volt, ha nem volt választásotok. Milyen volt, ha jól támogattak, és milyen volt, ha nem.

Művi befejezés. Nem tudok róla semmit, csak azt, hogy kell még egy orvosi vélemény arról, hogy már nem dobog a szíved. Aztán döntsem el, hol akarom megcsináltatni.
Én nem akarok most ezen az úton járni. Hazai szülészeti ellátás, itt elvesztettél, pedig lehet, hogy veled együtt könnyebb, biztonságosabb lenne. Ha támogatnád a választásom, ha tájékoztatnál, milyen utak állnak előttem, nagyobb lenne a bizalmam benned.
Annyi szépséges, bár fájdalmas vetélés történetet olvastam, szerkesztettem, ami a saját időről, saját ütemről szólt, vagy épp az együttérző támogatásról.
Béke volt bennem mindig, ha a történeteiteket olvastam.
E., te kedves, te bábaként megnyugtattál, nem először. Már korábban megerősítettél abban, hogy tegyem azt, ami engem megnyugtat, menjek vizsgálatra, ha úgy akarom, és mindig bíztattál, hogy téged bármikor kereshetlek. Pedig még nem is találkoztunk személyesen.
Facebook üzenetben szerzett biztonság és elfogadás.

Minden rendben lesz. A korai vetélések döntő része rendben lezajlik, és bármikor kérdezhetek. Szabad elbizonytalanodnom, megijednem és segítséget kérnem.

Nem sírtam sokat, mióta tudom, hogy nem fogsz megszületni. Csak utána, ahogy a kórházból kijöttem. Már a sorompónál. Ott már nem számított, hogy látszik-e. Megérkezhetett a szomorúság. Anna, te dúla vagy, de nekem a barátom, te hoztad a könnyeim sokaságát. A szavaiddal, a támogatásoddal odavezetsz, ahova egyedül nem megyek. Köszönöm!
Persze lehetne mindez jobb helyen is, mint az angyalföldi utcákon. Így tompítva sírok, ha jön szembe valaki, abbahagyom. Mégiscsak itt sétálok egyedül. Amúgy lehet, hogy kellene egy békés hely erre a kórházban, vagy valaki, aki megkérdezi, hogy hogy vagy egy-egy rossz hír után. Bár én jó eséllyel azt mondtam volna, hogy jól. De vajon milyen lehet ott összeomlani a vizsgálóban. Segítenek? Nem tudom.

Hogy az apukáddal, hogy osztoztunk a miattad érzett bánaton, milyen közös gondolataink voltak, kisbabánk, azt itt nem írom le, de, természetesen ez az ő vesztesége, az ő története is. Magam mellett dönthettem, de ehhez ő is kellett.

Jó, hogy vége lett az örlődésnek, és tudhatom, hogy nem dobog már a szíved. Nem az a jó, hogy nem dobog, de az nagyon jó, hogy tudom már, hogy vége van, vége lesz.

Hetek óta nem éreztem magam ilyen jól. Van újra erőm, nyugalmam, egy csomó jó dolgot csinálunk együtt a testvéreiddel. Kutyaszépségverseny, szabadtéri koncert, emberek, helyek, találkozások. Egy csomó mindent el kell intéznem.

Izgulok, mert mindenképpen el akarok utazni pár nap múlva. Mindenképpen! A július sűrű lesz, de most tudnánk együtt pihenni. De sokan mondják, hogy nem tudni, mikor történik majd meg. Lehet, hogy hetek múlva, de lehet, hogy pont az utazás alatt. Nekem nehéz várnom. Bízom benne, hogy ez a vérzés, ami társam már legalább két hete, egyre erősödik majd, de csak annyira, hogy meghozza a tisztulást. Félek az erős vérzéstől, és tartok a fájdalomtól is. A szüléseim könnyűek voltak. Nagy fájdalomra nem vagyok hitelesítve.
A legjobban persze attól félek, hogy baj lesz.
Felelősen döntöttem, hiszen a művi befejezés sem veszélytelen, és igen, tudom, a legtöbb vetélés rendben lezajlik. De mi van, ha pont ez nem. Van három élő gyerekem. Vigyázni akarok rájuk is.

Jól működsz testem. Méltányolod a kéréseimet. Eljutok békében két fontos nyílt napra is, és lezajlik minden az utazás előtt. Kb. egy szabad nap volt erre a naptáromban. És mi pont akkor fejezzük be a közös utunkat.
Nem kell heteket várni, nem ömlik a vér, nem kibírhatatlan a fájdalom.
És az a sok szép párhuzam a szüléssel, és háton fekve ez is rosszabb.
Vajúdás ez is. Csak még könnyebb. Pizzát rendelünk, mesét olvasok, chatelek, de közben hullámok jönnek-mennek, mindig kicsit többet kihozva belőlem abból, ami téged életben tartott. Otthon.
Elalszom a lányokkal.

Másnap, azt gondolom, biztos végetért. Mert alig van vérzés, és nem is fáj. Azt mondták, az fontos, hogy csökkenjen a vérzés intenzitása.
Elindulunk egy kávézóba reggelizni, mert most jól esik, hogy nem nekem kell megcsinálni.
Nem annyira jó ez így mégsem, hogy itt ülök a kislányaimmal, és mégis fáj valami így ülve, és gyenge lettem. Állandóan pisilnem kell, és mi van, ha elájulok itt.
A-nak dolgoznia kell, hiszen elutazunk hamarosan, és be kell fejeznie egy csomó mindent.
De mégis írok neki, hogy jöjjön. Közel van. Jön.
Együtt elmegyünk az útlevélért. Utólag belegondolva, nem volt a legjobb ötlet. Az volt a "kitolás" előtti rész, az átmeneti szak.
Telefonon ketten is megnyugtattok, kedves aktivistatársaim, és meséltek arról, hogy nálatok hogyan zajlott.
Én csak attól félek, hogy valami mégsem oké.
Most nagyon hiányzik, hogy a mi szülészeti rendszerünkben nem alapvetés a választás és a teljes körű információ megadása. Felhívok egy kedves barátot, aki olyan országban élte mindezt át, ahol tudják, hogy van, aki ezt otthon szeretné kivárni. Nem riogatták, nem mondták neki, hogy ez így veszélyesebb. Ez most megnyugtat.
Ahhoz most nincs kedvem, hogy magyarázkodjak egy nőgyógyásznak, hogy miért nem jöttem a vérzés elindulásakor. Pedig lehet, hogy jól esne egy kontroll ultrahang.
A bábám, akire most is számíthatok, megnyugtat, és elmondja, mire figyeljek. Jó, hogy a figyelme velem van, és felhívhatom bármikor.

Aztán már mindegy is, mert a záróizmok törvénye itt is működik. Hazaérünk, és mint a vajúdásnál prüszkölök egyet, mint egy ló, mert miért ne próbálnám ki, és a laza száj, laza gátat eredményez, majd kicsusszan valami.
Megnyugszik a testem.

Nem tudom, nem megnézni.
Nagyon különleges látvány, ha ez a petezsák, akkor jó kis burokban volt a magzatom. Védett helyen.

Azóta eszembe jutott, hogy egy konferencián hallottam egy előadást a fogantatási nehézségek kapcsán a Hüvelyk Matyi típusú népmesékről.
Persze nem emlékszem mindenre az elemzésből, de az anya, aki kis magot kap, és hüvelyknyi gyermeke lesz, aki a népmesék sokaságában folyton veszélybe kerül, és gyakran, ha ezeket túl is éli, nem kerül vissza már az anyjához, vagy épp túl sem éli a kalandokat.
Mindez ezer szimbólummal kötődik a a szülés körüli veszteségekhez, fogantatási nehézségekhez.

Így van ez velünk is. Húználak vissza egy elképzelt köldökzsinórral. De nem én nyertem.
Elképzelem, hogy kinyitod azt a hüvelyknyi, nagy borsóhüvelyt, és kilépsz belőle kicsi emberként. Legalább kiderülne, hogy fiú vagy-e, vagy lány.
De nem lépsz ki. Csak a képzeletemben látlak, és gondolatban viszlek most magammal a tengerhez. A víz, a szél, te leszel kicsit. Az első este, amikor az ultrahang mutatta, hogy nem élsz, hatalmas volt a Hold. Azt gondoltam, oda tartozol.
Sok kép segített, hogy elengedjelek. Ez nem a hideg fej és a ráció időszaka volt. Segített, hogy sokan támogattak, jelezték, hogy jönnek, ha kell.

K., te gyógynövényekről meséltél nekem. Nem írtál elő dolgokat. Meséltél arról, mit tudsz erről, hogy bölcs asszonyoknak mi segített, és bíztattál, hogy menjek a természetbe, és figyeljem, mi szólít meg a gyógyító növények közül, mert te nem tudhatod, mire van szükségem, de a testem, lelkem megmutatja. Választhatok. Figyeljem, mi szólít meg.

Nekem erre volt szükségem. Információra, választási lehetőségre, törődésre és türelemre, inspirációra, ha illik ide ez a szó egyáltalán.

Köszönöm, hogy így történhetett. Békésen, boldogan-szomorúan.

A vetélés történetek fontosak, hiszen ez viszonylag gyakori jelenség az első trimeszter során.
Így annyira sok nő, gyerek és férfi közös története, hogy nem lehet tabu. Ezért meséltem én is el.

Idekívánkozik a végére, hogy nem tudtam volna a magam útját járni, ha nincs a Másállapotot a szülészetben mozgalom.
Számos vetélés történetet kaptunk nőktől, akiknek volt bizalmuk a mozgalomban. Minden vetélés számít, így a sajátom is, így bekerül a történeteink közé.

Azt mondta az orvos, aki megállapította, hogy ezzel a terhességgel valami nincs rendben, hogy "Nem kell szomorkodni."
Ott én nem szomorkodtam, bár amúgy valóban nem kell, de szabad. Inkább őt sajnáltam, mert elveszettnek tűnt ebben a szituációban. Nem tudott olyat mondani, ami valós segítség lett volna. De legalább nem ártottak a szavai.

De sokszor belegondolok, mi lett volna, ha nem velem történik ez.
Mondja-e bárki a nőknek, hogy lehet választásuk, mert több út vezet a ugyanoda. Fogja-e valaki a kezüket az úton, ha erre van épp szükségük.

Az én kislányaim most látták ezt, és talán nekik már természetes és adott lesz a választás lehetősége."